Az igazság az, hogy ha a Balatonra gondolok, nekem még mindig csak a bulizás jut legelőször az eszembe. Persze utána jön a lángos, a főtt kukorica, a füves strandok, a hosszú gyaloglás után is csak térdig érő zavaros víz, a vízibicikli, vagy hogy gyerekként hogyan lestük az angolnákat a sziklák között. Megannyi csodálatos emlék fűz a magyar tengerhez, közel áll a szívemhez, azonban a tinikorom egyik legmeghatározóbb nyári helyszíne is volt. Valószínű ezért van az, hogy még a mai napig, így közel a 30-hoz, amikor már talán annyira nem hoz lázba a Petőfi sétány, mint anno 18 évesen, akkor is a bulik ugranak be először.
A barátaimmal egészen 17 éves korunktól kezdve minden nyáron lementünk Siófokra, amikor napokon keresztül csak buliztunk és strandoltunk. Nem is értem, hogy volt bennünk ennyi energia. Most már csak attól elfáradok, ha eszembe jut ez az egész. A reggelig tartó táncolások, a napfelkeltében való fürdőzések… nem panaszkodom én igazán tudtam élni tinédzserként.
Igaz egyikünk családjának se voltak anyagi gondjai, de sose kényeztettek el minket a szüleink, erre a nyaralásra csak akkor tudunk elmenni, ha szépen összespóroltuk rá a pénzt. Szerencsére mindenki megtette, de azért annyit senki nem tudott összekaparni, hogy valami kacsalábon forgó palotát béreljünk ki, de ezzel nem is volt baj, mindig akadt egy nagyon kis családias, ütött-kopott apartmanház valahol a vasúttal párhuzamosan, így a „reggeli gyors” mindig kiugrasztott minket az ágyból, persze csak ha addig lefeküdtünk egyáltalán.
Így én Siófokot mindig is ezekkel a kis apartman házakkal azonosítottam, a célnak mindig tökéletesen megfelelt és nem is értettem, hogy minek van ott annyi fényűző hotel, wellness résszel. Ki akar egy jakuzziban ázni, amikor ott a Balaton meg ott tőle pár száz méterre a Petőfi sétány. Na jó, ezt igazából csak akkor gondoltam így, fiatal fejjel nem igazán ringattam bele ilyen álmokba magam, nyilván azért, mert úgy voltam velem erre nekem soha nem is lesz pénzem. De persze mindegyikünk fantáziáját izgatta, hogy hogyan is nézhet ki egy ilyen hatalmas csillogó hotel belülről, így az egyik este elhatároztuk, hogy belógunk.
A lényeg az volt, hogy két fős csapatokra oszlottunk és megadtunk egy kiindulási pontot, honnan el kell indulni és az a csapat nyert, aki legelsőként tudott készíteni fényképet a hotel legmagasabb szintjéről. Mondanom se kell, azért mindenki kicsit be volt tojva, de az ért az adrenalin is hajtott bennünket. Egyébként most biztos azt gondoljátok, hogy mindenki egy irányba indult meg mikor elindult a „verseny” de szinte azonnal szétszéledtünk, ugyanis a kihirdetett taktikai megbeszélés alatt, mindenki saját tervet eszelt ki, a bejutásra és a feljutásra.
Nagyon izgalmas futam volt, mindig láttuk tulajdonképpen, hogy ki merre bujkál, vagy próbál észrevétlenül besunnyogni a recepción, vagy totál magabiztosan eljátszani, hogy egy szálló vendég, de így utólag visszagondolva, iszonyat gyanúsak voltunk. Nagyjából egy Scooby-Doo jelenetet képzeljetek el, amikor rohangálnak össze-vissza, egyik ajtón be, másikon ki.
A tetőre végül mindannyian egyszerre értünk fel, a kilátás pedig csodálatos volt. Csináltunk egy nagy közös képet, ezt az estét pedig mindig felemlegetjük. Biztos vagyok benne, hogy történjék bármi, ezekkel a srácokkal örökké barátok maradunk. Bár az idő már így is minket igazol, hiszen valakivel már az óvoda, de valakivel már a bölcsőde óta egy csapatot alkotunk, ez pedig hatalmas nagy kincs.